Közel száz éve folyamatosan háborúzik a magyar, a háború immár elérte az ötödik generációt. A nagyapám az I. Világháború alatt lett gyerekből felnőtt, az apámnak percre pontosan hasonló sors jutott a II. Világháború alatt, a Ratkó-fiúk a Hidegháborúban edződtek, a gyerekeink a "tárgyalásos rendszerváltást" követő "Fülkeforradalom" névtelen katonái lettek. Vajon milyen háborús játékok várnak még az unokáinkra? A magyar nem tud meglenni háború, harc, forradalom nélkül, ami mára már odáig jutott, hogy ez lett az örökségünk és mi is ezt a "Fenntartható Háborút"örökítjük tovább az ifjabb nemzedékeknek.
De miért is háborúzunk egy évszázada folyamatosan, miért is keresünk akkor és ott is ellenségeket, ahol nincsenek? A válasz egyszerű, legalábbis nem annyira bonyolult, mint ahogyan mostanában nekilát a magyar politikai elit a Horthy rendszer kibogozásának. A márciusi ifjak még a szabadságért, a nemzeti önállóság megteremtésért fogtak fegyvert, amely kissé felemásan, de a Monarchiában megvalósult. Alig fél évszázaddal később pedig újra vasban álltunk, most már az Empire védelmében, vagy másként fogalmazva valami olyasmiért ontotta a vérét a magyar katona amiért még kicsivel korábban maga is harcolt. A Birodalom romjain születő új nemzetek autonómiája ellen folytatott véres és vesztes háborút. Végül Trianonnal megtapasztalták a magyarok azt, amit az osztrákok éreztek Magyarország elvesztésével. A Második Háború pedig akkor kezdődött, amikor az Elsőt lezáró békeszerződéseket aláírták. Mert hogy az igazságtalan volt. De hát egy háborúban az igazságot mindig a győzelem hitelesíti, meg kellett volna nyerni a háborút és akkor nincs trianoni katasztrófa. Persze ez az okosodás csak játék a szavakkal, olyan mint a "Tetszettek volna forradalmat csinálni". Ezeket a háborúkat sem Németország, sem Magyarország nem nyerhette meg. És ennek az oka roppant egyszerű. Ugyanis a háborúkat az elmúlt évszázadbán már nem elsősorban eszmékért, ideákért, hanem az erőforrások (természeti kincsek, energiahordozók, dolgoztatható, fogyasztóképes lakosság, állami javak, privát vagyonok) megszerzésért, újraelosztásáért vívják. És ez igaz volt a Másodikat felváltó szovjet gyarmatosításra is. Ezeket az erőforrásokat és javakat a legitim tulajdonosok pedig csak a legritkább esetben adják át békés úton másoknak. Ehhez romba kell dönteni a világot, az országot, a nemzetet, újra kell definiálni a morált, a jót és a rosszat, a bűnt és az erényt, a demokráciát költséges zűrzavarnak, a diktatúrát takarékos rendnek kell beállítani, és természetesen bűnbakot, bűnbakokat kell keresni, akiknek a rituális feláldozásával megtisztulhat a közösség, felejthetővé válnak a bűnök és már senki nem emlékszik arra (mert büntetés jár érte), hogy Pált valamikor Saul-nak hívták és hogy ez nem egyszerűen egy névváltoztatás volt.
Napjaink honi kis magyar polgárháborújának is a javak megszerzése, újraelosztása a cél. A százéves háború utóbbi 20 éve is azzal telt el, hogy a nemzet vagyona vissza-el-átkerült új tulajdonosokhoz. Fegyvert már szervezetten és legálisan alig fognak egymásra a katonák, azonban van egy legalább annyira hatékony eszköz a mindenkori politikai és gazdasági elit kezében: a tulajdonszerzésből való kizárás, az elszegényítés, a megfélemlítés, a másodrendű állampolgárrá történő lefokozás. Magyarországon négyévente vagy néha még korábban véget ér egy-egy háborús csata. A részeredmények változók, de a végeredmény ugyanaz. A győztesnek mindig igaza van. A győztes négyévente újradefiniálja az igazságot, újraírja a történelmet, elszámoltat, minősíti a polgárokat, megmondja mi az értékes, mi a jogos, mi a bűn, ki a szép és ki az okos. Tényleg azt akarjuk, hogy egy ilyen országban nőjenek fel a gyermekeink? A közelmúlt történelme azt mutatja, hogy háborúzni, harcolni jobb, egyszerűbb, kifizetődőbb, mint dolgozni, de meg kellene talán már egyszer ez utóbbit is próbálni és ha lehet nem büntetésből (közmunka), hanem valódi munkát végezve, valódi bérért.
